Reggeli kávé, kis lustálkodás és nátha. Így kezdődik el minden, ezzel a nappal…
2 hete lesz, hogy hazajöttem és ezzel a lendülettel eltűntem.
Az okát nem is tudom pontosan megfogalmazni, de szükség volt rá. Úgy éreztem magam, mintha nem is Magyarországra tértem volna vissza, hanem ismételten egy másik országba, idegenek közé, akik csupán egy nyelvet beszélnek velem. Az első éjszakám fele sírással telt. “Új” ország, új lakás, új társak. Végtelen egyedüllét fogott el… Nem találtam a helyem, nem láttam mihez is fogok kezdeni. Hol kezdjem el megint felépíteni a félbehagyott vagy teljesen széttiport kártyaváram?
Majd a 2. napomon, amikor még senki nem tudta hol is lakom, csengettek és engem kerestek. A tanulásból és az értetlenkedésből fel sem eszmélve nyitottam ki az ajtót, ahol 2 legjobb barátnőm állt, egy rózsaszín szívecske alakú lufival és egy ugyanolyan színű mignonnal a kezükben. Kaptam egy picinyke üzenőkártyát is tőlük, na meg persze a szokásos 2 órás beszélgetést, amely nevetést, ajándékozást és számomra boldogságot jelentett. Tudtam, már nem kell egyedül megkeresnem a válaszokat a kérdéseimre és nem is lesz olyan bonyolult megvalósítani a még most csupán száraz elképzelésként létező tervhalmazt a fejemben.
Immár túl vagyok 2 sikeres vizsgán, egy ‘Welcome Party-n’ és a szokásos körökön a családban. Az egyetemen összefutottam néhány ismerőssel, akik szintén csak kérdezgetnek, ölelgetnek és puszilgatnak, amivel olyan szeretetcsomagokat küldenek képzeletben felém, amik a mindennapokhoz való beilleszkedésemet segítik.
Azonban 3 nappal a megérkezésem után ismét megvalósult egy újabb álmom. Profi színészek, zenészek, sminkesek, modellek és műsorvezetők fognak tanítani hónapokon keresztül, amelynek a végén ugyan nem tudom még mi vár rám, de abban biztos vagyok, hogy egy őrült mókuskerék minden perce izgalmakat fog hozni. Ha pedig már munka, és előrelépés, egyik kedvenc főnököm is felhívott, hogy gratuláljon az úthoz, és felajánljon egy pár napos rendezvényi részvételt.
A törökországi kaland véget ért, ahogy az ‘útinaplóm’ is, de már odakint megfogalmazódott bennem, hogy folytatnom kellene az írást, csak kicsit eltérő formában. A szívemhez nőtt, megszerettem. Megkérdeztem a legfontosabb embereket körülöttem és mindannyian azt tanácsolták, hogy ha azt érzem van mit mondanom, szeretem csinálni, hát vágjak bele, ne gondolkodjak. Így nem is olyan sokára valami újba, valamilyen másba kezdek majd, amely nem csak utazást hanem sokkal inkább azt a fajta életmódot és gondolatokat fogja tartalmazni, amiket itthon nap mint nap meg és átélek.
Tudom merre tartok, és tudom kik azok akik segíteni fognak közben. Tudom kiket becsüljek meg és ki felé legyek nyitott. Határok és akadályok nincsenek. Felültem egy hullámra, és hagyom, hogy olyan magasra és messzire repítsen, amilyen messzire csak tud….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: