Vissza magunkhoz, avagy #thanksgiving

Az amerikaiak híresek a mondvacsinált ünnepeikről, az álszentségükről és a ‘messziről jött ember, nagyot mond’ sémáikról, de én mégis imádom őket. Lazák, nyitottak, végtelenül pozitívak és nem utolsó sorban, hálásak. Pont ma!

Minek után a munkáim során nap mint nap megfordul tucatnyi külföldi körülöttem, így igazán kijelenthetem, hogy mi messze zárkózottabbak és konzervatívabbak vagyunk az élet több területén. Legyen szó szerelemről, utazásról vagy apró-cseprő dolgokról, mi igyekszünk a nehezebb utat választani. Keressük a hibákat, elfogadjuk ha sanyarúbb a sorsunk, – mert amúgy sem tudunk vele mit csinálni,mondja a nagy átlag – és persze inkább más tollával ékeskedünk ahelyett, hogy a magunk hangját hallatnánk.

Volt szerencsém Európa legtöbb országában járni, és kikacsingattam – egészen fél évre – Törökországba is. Megismerkedtem különböző embertípussal, akiket volt, hogy nem is tudtam egyik vagy másik addigihoz hasonlítani. A kultúrák, a hagyományok és szokások ugyan eltérőnek bizonyultak, mégis azt láttam, hogy az alapvető területek mint barátság, szerelem, önmegismerés, valójában egyfelé tartanak. Keresik a lehetőségeket… 

A sok tapasztalatnak köszönhetően én sem “tipikus” magyarnak tartom magam, és próbálok nyitott, egyre őszintébb lenni. Őszinte magamhoz és másokhoz is. Keresem én is a kiutat hol a negatívumokból, hol a magam által kreált problémákból. Pozitív gondolatokat és eseményeket bevonzani minden nap, új lehetőségekbe botlani mikor kilátástalannak tűnik az adott helyzet. Ami pedig mindehhez erőt ad, az az általam olyan sokat hangsúlyozott hit. Mert nekem – főleg az utóbbi hetekben – az a kis mustármagnyi, igazán megnőtt. Vissza akartam találni önmagamhoz. Megerősödni és összeszedni a széthullott energiám.

Hetekkel később azt mondhatom, sikerült. Boldogan és elégedetten nézek vissza az elmúlt időszakra, mert változtam. Határozottabb, megfontoltabb lettem. Nyitott és elfogadóbb másokkal szemben. És ahogy ma az amerikaiak is a hálaadást ünneplik, úgy itthon én is magamba nézek kicsit és köszönetet kell, hogy mondjak mindenért. Azért a rengeteg biztatásért, hihetetlen pillanatért és erőért, amit kaptam…valahonnan. Persze ott volt a pici családom, a barátaim, és mindenki aki számít, de talán soha nem értem a naponta feltett Miért-re a válaszokat, ha nincs valami “más” ami segít. 

Mi az a más?

2 hete ültem a Bazilika padjában és könnybe lábadt szemekkel hallgattam az Atya szavait. Egyik kedvenc Bibliai idézetem hangzott el az evangélium során, és akkor, ott rájöttem, hogy megfeledkeztem valakiről. Magamról. Elfelejtettem az érékeimet, a tudásom, azt hogy a legjobbat érdemlem az élettől. Mert mindannyiunkban van valami ami szerethető, amitől egyediek leszünk. Amitől kirívunk a tömegből. Csak meg kell próbálni a felszínre hozni. “Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van…”

Ezt, ne feledjétek!