Szakíts, ha bírsz…

… mert nincs más választásod. Mert van az a pont, ami után már nincs értelme folytatni. Már nem vagyok rá képes, már nem maradt erőm…

Nem szoktam a szerelemről írni, mert nem az én műfajom, és valahogy én magam is, ezen a téren vagyok a leggyengébb. Mivel tudom, hogy nem értek hozzá, és nem tudok eligazodni ebben a világban, inkább nem is kezdem el mélyen beleásni magam, meghagyom a romantikus, illetve lélekbúvár könyveknek ezt a feladatot is. Viszont van egy-két olyan pillanat amelyről érdemes és kell is beszélni…

Nem vagyok jó szakításban. Sőt ellenkezőleg, az vagyok aki inkább a végén a homokba dugja a fejét, azt remélve, hogy az élet mindent úgyis elrendez anélkül, hogy nekem bele kellene szólni. És, hogy igazam legyen, tényleg úgy alakítják odafentről az eseményeket, hogy minden elrendeződik, a probléma csak az, hogy engem mindig belekavarnak.

Tudom-tudom, elvégre rólam is szól a történet, de mégis nehéz kikecmeregni egy olyan kapcsolatból, ahol vagy te, vagy a másik vagy mindketten már egy ideje nem vagytok boldogok és csak szenvedés, meg viták ötvöznek minden beszélgetést. Ahogy én látom és tapasztalom, az igazán hosszú kapcsolatoknak nem a megcsalás vagy veszekedés vet véget igazán, hanem sokkal inkább az elhidegülés, vagy értelmetlen okok. Egyszerűen csak elmúlt a tűz, reggel felkelsz és minden napodat szürkének, egyformának és monotonnak látsz. Csak futsz egy mókuskerékben amelynek sem eleje, sem vége nincs. Képzeljük el: ülsz az irodádban, nézel magad elé és nem érted miért vagy még mindig benne, holott lángoló szerelmet, óriási kihívásokat és elképesztő meglepetéseket nem hoz számodra. Fogod a fejed és bárhogyan keresed, nincs kiút. Mert szereted ugyan, de valami már nem a régi. Ti is, és az együtt töltött idő is megváltozott…

Sokszor a félelem tartja össze a kapcsolatot. Félelem a másik elvesztésétől, felelem az egyedülléttől, félelem az ismeretlentől.

Tudnunk kell, hogy a “másik felünket” nem akkor veszítjük el, mikor szakítunk, hanem már jóval előtte, mikor megtörik a kapcsolat. Mikor megreng a bizalom, mikor elkezdődnek a viták. Abban a pillanatban már nem egy hullámhosszon rezgünk, hanem eltávolodunk egymástól, és máshogy szemléljünk a párunkat. Elkezd idegesíteni eddig fel nem tűnt szokása. Hibákkal teli lesz minden mozdulata és mondata. Keresztezni fogja az utadat bármerre is indulsz. De mégis elviseljük, mégis benne maradunk hisz ismer minket. Ismeri minden rezdülésed jelentését, elviseli a furcsaságaidat, egy nyitott könyv vagy számára. Hogyan is jöhetne egy másik idegen, aki ezt újra felfedezhetné és megérthetné? Egyelőre sehogy…

Én sokáig rettegtem a magánytól és kapcsolatfüggőségben is szenvedtem. Egyikből ki, másikba be; nagyjából ez volt a normál felállás. El nem tudtam képzelni az életemet szingliként, na meg anélkül, hogy valakit ne hívjak fel fél óránként. Visszanézve, olyan kis szánalomra méltónak, elveszettnek és csonkának látom régi önmagamat. Hiszen mindenki tudja, hogy a magány és az egyedüllét két különböző dolog. Olvashatunk könyvsorozatokat, léleképítő kiadványokat és hallhatunk olyan tréningeket is, amelyek direkt ezen két állapot szétválasztására épülnek, mégis nehéz ezt lélekben elfogadni és megérteni. Régen sem a barátaim sem a könyvek nem voltak képesek elfogadtatni ezt velem. Nem értettem, hogy ha elvesztem a másikat, hogyan fogok mégis együtt maradni “valakivel”. Egész egyszerűen úgy, hogy ott leszek saját magamnak. A szeretet és a törődés csak magunktól függ. Az pedig, hogy amit én adok azt kapjam is vissza, már egy másik sztori. Hiszen amit először te nem saját magadnak, hanem a másiknak próbálsz nyújtani, nem fog visszatérni hozzád. Először saját magad tedd boldoggá, majd aztán add meg ugyanezt a társadnak!

A harmadik, és egyben legerősebb félelem: az ismeretlen. Ismeretlen emberek, ismeretlen utak és ismeretlen kapcsolatok.

Mindig is utáltam a randikat. Ismétlődő sablonok és fárasztó körök, felesleges lefutásának tartottam. Mennyivel egyszerűbb a volt barátoddal. Hisz ő tud mindent. Tudja milyen virágot szeretsz, tudja hogyan nézel ki reggel, tudja milyen vagy dühösen. Nem kell elismételni még egyszer és még egyszer ugyanazt, amit valaki már tud. Hát visszamegyek ahhoz, aki már ezt mind-mind ismeri. Ismerős igaz?

Én olyan notórius visszatáncoló voltam, hogy már nemcsak mások, de én is elkezdtem legyinteni a viselkedésemre. Kényelmes és olyan ésszerű is volt, hogy az, aki szeret és akit én is szeretek ismét együtt legyen. De a viták megint kezdték felvetni magukat. Sokszor ismerősek, sokszor újak is és valami megint megromlott. Jött a szakítás, majd a visszatérés. Viszont most, más problémával álltam szemben, a távolsággal. Mindketten ugyanazt akartuk, ugyanúgy láttunk, ugyanúgy éreztünk, mégis a fizikális határok közénk álltak. Bárhogy próbálkoztunk, bárhogy erőlködtünk be kellett látnunk, hogy nem megy. Átbeszéltük ezerszer, elhatároztuk magunkat százszor, de döntöttünk egyszer. Döntöttünk amellett, hogy jobb lesz a végleges szakítás. Sok-sok év után…

…és nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Hiszen pro és kontra érvek ott sorakoznak mindkét oldalon. Csak olyan van, hogy ésszerű és felelőtlen. Mindkettő fájdalommal jár, mindkettőt nehéz elviselni. De ahogy a szakítás is döntés kérdése, úgy az utána következő élet is az. Eldöntheted mennyi időt adsz magadnak, és hogyan szeretnéd tovább folytatni, immár egyedül. Ha pedig idő, energia és pénz felesleges befektetésének tartod a régi kapcsolatod, csak egy mondatra gondolj! Semmi nem felesleges, ha tanultál belőle valamit…