Energiabomba és szeretetbonbon

Sosem győzök hálálkodni a sorsnak, mindazért amit elértem és el is érhetek nap mint nap. Tartozzon a mindennapjaimhoz jó és rossz, elfogadom, hogy mindenből tanulok.

Annyi meglepő és szerencsés eseményben valamint találkozásban van részem, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Egy mai konferencián épp barátnőmmel beszélgettem arról, hogy ismét el kellene kezdenem Rhonda Byrne: A varázslat című könyvének olvasását, mert kezd működni  a vonzás törvénye. Nem mintha eddig meg lett volna tőlem vonva az égiek kegyessége, de ez most mégis más. Anélkül, hogy különösen megrendítő, felháborító vagy rettenetesen vicces cikkeket, képeket vagy videókat tettem volna ki, 5 nap alatt majdnem 300 ember fejezte ki elismerését csupán egy kattintással a Facebook oldalam iránt. Csodálkozom és értetlenül állok, mert nem tudom minek tulajdonítani a sok-sok apróságot és kis “szeretetbonbont”.

Ahogy az írásaimat, úgy magamat sallangok és mesterkélt fordulatoktól mentesnek tartom. Nekem is le kellett vetkőznöm a gyermekkorból rám ragadt magamutogatást és úgy látom az önmagukat ajnározó és görcsösen csak pózokkal kísérletező emberek sem bírják sokáig a rájuk nehezedő terheket. Az igazi kincseik nem a másokat, hanem a saját, eddig járatlan ösvényeiket követő embereknek vannak. A siker ott rejtőzik, ahol képes vagy megmutatni az igazi éned. Ahol már értelmetlen mással versengeni, mert biztos vagy benne, hogy jó helyen jársz, amiért küzdesz, az TE magad vagy. Nem a barátnőd tanácsait, nem a párod álmait és nem a mások elvárásait követed, hanem a TE meggyőződésed. Ha pedig nem tudod jó helyen jársz-e, az sem baj. Hidd el, a rosszból is lehet tanulni, sőt abból a legtöbbet…

Nos, a hálagyakorlatokkal teletűzdelt könyvet harmadik alkalommal kezdeném el olvasni. Mindig nekiveselkedtem, aztán félretettem  és meg is feledkeztem róla, talán azért is mert nem volt kitartásom és erőm, hogy végigcsináljam. Azonban én, aki nem hiszek a véletlenben, de annál inkább a sorsban, elkezdtem gondolkodni azon, ha eddig ennyit már elértem, miért ne lehetne még többet. Pusztán annyival többet, amennyit még elbírok. Mert az igaz, hogy határok csak a mi fejünkben léteznek, de ha elfelejtenénk, hogy vannak, akkor ki garantálná, hogy “túléljük” a céljainkat? 🙂