November. Az időjárás egyre szomorkásabbra fordul, egymást követik az esős, ködös és fagyos napok. A hangulatunk is borús, többször kedvtelen, nehezebben találjuk a mindennapok szépségét. Mindezeket pedig csak felerősíti a hónap kezdete, a szeretteinkről való megemlékezés. Sokszor előtörnek a fájdalmas emlékek, az elválás, a búcsú pillanatai. Hol a vigasz? Van egyáltalán?
Jómagam 7 éve vesztett
em el életem egyik legfontosabb személyét, az édesapámat. A gyerekkorom boldogan, felhőtlenül és igazi szeretetben telt. A családban egyedüli gyerekként és első unokaként körülvett mindig, mindenki és igazán megadtak azt amire egy kislány vágyhatott. Az igazi apa-lánya kapcsolatot semmi nem árnyékolta be. A nyakába és az ölébe vett, folyton táncolt velem és persze a pártomat fogta ha rosszban sántikáltam. Aztán egyik napról a másikra megváltozott minden…és a rövid meséből, hosszabb rémálom lett…
Viták és veszekedések követték egymást, anélkül, hogy én bármit is tehettem volna. Utólag visszatekintve nem is kellett, hogy tegyek. Az élet megoldott mindent magától. Jött betegség, félelem és a ködös jövőkép. Aztán már csak a hír…
…Sosem láttak sírni miatta. Nem engedtem meg másoknak és magamnak sem, hogy lássák mit érzek, közben pedig próbáltam minden erőmmel meggyógyítani a sebeket. Évről évre könnyebb lett. Ős
zintén, talán soha nem volt igazán mély a fájdalmam. Ma már tudom azért, mert soha nem vesztettem el. Soha nem ment el igazán és én sem engedtem el. Itt van minden egyes pillanatban. Vigyáz rám ha veszély kerülget vagy baj forog a fejem felett. Terel ha nem találom a helyes utam és támogat ha arra kérem.
Hiszem és tudom, hogy nem maradtam egyedül, akármennyire is van, hogy egy-egy pillanatra elbizonytalanodom. Mert bizony én is kételkedem néha, hogy tényleg létezhet-e egy hely, ahol viszontláthatjuk a szeretteket. De kell, hogy legyen. Kell, hogy legyen az szeretet és vágyakozás, amely túlmutat távolságokon és időn. Kell, hogy legyen egy hely, ahol láthatjuk egymást, ahol elmondhatják, hogy büszkék ránk.
És, hogy igaz-e a mondás, miszerint az evilág és túlvilág közötti határok elvékonyodnak és a minket összekötő érzések intenzívebbé válnak? Ezt mindenki maga érzi. Mert van aki fájdalmában inkább másokat, a világot és Istent hibáztatja ahelyett, hogy befelé fordulna és elkezdene hinni. Hinni és reménykedni, hogy nyugodt szívvel és biztonságban élje tovább azokat a napjait, amelyeket eltávozott szerettei nélkül tölt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: