A lehetőségek nagy tengere…

Olyan sokan kérdezgettétek mi történt a Ridiküllel, és miért nincs sztori a láthatáron. Az egyszerű válasz pedig az, hogy sem energiám sem időm nem volt, de legfőképpen talán kedvem. Ez persze úgy fest, mintha nem tudnám mit is akarok én a bloggal, és mit akarok az írással…de ez egyáltalán nem így van…

Még mikor Törökországból hazaérkeztem ott volt a tervek között az új blog és a az újságírás kezdeménye. Aztán ahogy jöttek az élettől ajándékba kapott lehetőségek, én egyre jobban meg voltam győződve arról, hogy a divat és a lélek témakörökben kell kutakodnom, ott fogom megtalálni a Nagy Ő-t. De hónapokkal később már nem éreztem azt a lendületet, mint a kezdetekben. Energiát és időt nem kímélve préseltem ki magamból a heti 3-4 cikket és nem éreztem tőle teljesnek, boldognak magam. Voltak témák és munkák amelyeket ekkor el is hagytam. Nem éreztem szükségét és azt sem, hogy tovább szenvedjek egy olyan élethelyzetben, amit már nem érzek a sajátomnak.

Azóta persze eltelt több hónap, több mint fél év és az élet több területén is új lapot nyitottam. Egyedül béreltem lakást Buda egyik legszebb és legnyugodtabb részén. Túl vagyok egy Alkotmánybírósági gyakorlaton és jelenleg is egy másikat töltök az Igazságügyi Minisztériumban. Konferenciákra, előadásokra járok és két tündéri kislányra vigyázok, annak ellenére, hogy soha nem tudtam volna elképzelni magam bébiszitter szerepben. Egyszóval hol a magánéletem, hol a munkáim között ingázom és próbálom fenntartani azt az egyensúlyt, amelyet tőlem tapasztaltabbak is csak nehezen oldanak meg. Magamhoz képest meglepően rosszul viseltem és viselem a mai napig is az igazi felnőtté válás első nagy lépéseit. Reggeltől estig dolgozom, közben lakást rendezek be és néha napján külön bejáratú gyerekeim is vannak. Ki bírja ezt 24 órában? Igazi kihívás a naptár beosztását kialakítani úgy, hogy mindenre jusson is idő…

Próbáltam írni sokszor, sok bejegyzést. Annyi téma, pillanat és kép ragad meg a mindennapok folyamán, hogy szinte lehetetlen lett volna elsétálni mellettük és figyelmet sem szenteli nekik, én mégsem tudtam “olvasható” formába önteni. Ültem, leírtam egy mondatot és kitöröltem. Elkezdtem máshogy, majd megint a törlés gombon volt az ujjam. Feladtam, mondván lesz következő alkalom, most nem vagyok rá képes. És szenvedtem. Piszkosul erőlködtem, és tanakodtam magamban, hogy mi lehet az oka annak, hogy minden mondatot hibásnak és értelmetlennek találok, hogy nem vagyok képes megnyugodni és tiszta fejjel gondolkodni.

Csapongtam és csapongok most is. Nehezen találom a helyem. Olyan hatással volt rám a külföldön töltött fél évem, amely még erősebben és még biztosabban erősíti bennem a vágyat az ismeretlen területek felfedezése iránt. Amibe lehet betekintek, amit lehet kipróbálok és amit eddig el sem képzeltem volna magamról, az egyszeriben megjelenik a személyiségemben.

Kedvenc színészem, a 3 éve elhunyt Garas Dezső egyszer azt mondta, hogy sok mindent az ember csak leírni tud. Akkor a mondatokat javíthatja, pontosabbakká teheti, akkor egyedül van otthon, egyedül van szemben egy üres papírlappal. Szemben egy nemlétező folyóval, egy nemlétező horgászbottal a kezében és ki kell rántani egy igazi halat.

…Én is épp ezt teszem. Megpróbálok horgászni a lehetőségek nagy tengerében…