A nagy változások kis dolgokon múlnak

A szeptemberi hónapot a Világnézet jelzővel illeti a már látványában is tökéletes naptáram. Egészen a mai napig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ahogy hétfő óta kavargott a fejemben az a bizonyos “nem tudom mi lóg a levegőben” érzés, meg kellett találnom a megfelelő választ. 

Fél 9-kor már pizsamában ültem az ágy szélén Elle magazint olvasgatva és vártam, hogy megjelenjen valaki a morfinnal teli injekciós tűvel. Végtelenül unatkoztam és nem tudtam, hol lehet az a hölgy, akinek a papucsa és a párnája is ott pihent a szobában. 11-kor megérkezett a nővér és mintha napi 1000 jutalmat osztana ki az arra rászorulóknak, vidáman beadta a kábítószert. Nevettem, és ide-oda vetettem magam a hófehér ágyneműben. Be sem állt a szám csak mondtam és mondtam mindent, amit elképzeltem, ami átfutott a lelassított és beszédült agyamban. Délben már vakító lámpák és maszkos asszisztensek vettek körül, akik számomra csupán a csillapodni nem látszó szórakozásom egyik eszközei voltak…

Az 1 órás műtét 10 percnek hatott. Elvesztettem az időérzékem, és csak arra tudtam gondolni, hogy az orrom leszakították a helyéről, csúnya és idegen lettem saját magam és a külvilág számára. Éles fájdalom és elesettség közepette raktak be az ágyamba, ahonnan a szememmel sokkal inkább a szomszédos ágyat figyeltem, mintsem magam. Sehol senki. 2 óra körül kopogtattak, megérkezett a szobatársam. Az arca átkötött, és kissé torz volt, kifejezetten félelmetes.

Este 6. Vidáman és fájdalommentesen ültem az ágyamban, próbáltam megenni a vacsorám, miközben érdeklődve figyeltem a mellettem fekvő reakcióit. Mivel láttam, hogy a koordinációjával és a mozgással is gondjai lesznek, azonnal felajánlottam a segítségem. Lassan felkelt. Odament a tükörhöz és halk sírás közepette kiment a mosdóba. Mikor visszatért udvariasan kérdezni kezdtem a műtéte felől. Kiderült, hogy egy, a fülénél lévő folttal került be a kórházba, szinte tünetmentesen. A műtét során azonban megállapították, hogy egy idegekkel átszőtt gócot kell eltávolítani úgy, hogy az így keletkező hiányt, az arc pályájáról átültetett 2cm-es ideggel kell pótolni…A hölgy műsorvezető, az MTVA sportkommentátora és csaknem mozdulatlan a fél arca. Az orvosok ritka esetnek tartják és sajnos a gyógyulási folyamatra sem tudnak pontos határidőket felállítani…

Másnap vonaton ültem és hazafelé tartottam. Ahogy visszagondoltam, olyan kicsinynek és elhanyagolhatónak tartottam a problémámat azoké mellett, akik tehetetlenül, sorsuk kilátástalanságának tudatában feküdtek az ágyakon. Egyszerre sajnáltam őket és bíztam bennük. Bíztam abban, hogy felépülnek, hogy elkezdenek hinni, hogy ahelyett, hogy csüggednének, tesznek a gyógyulásukért. Mert nem elég az orvosok és gyógyszerek kezelése, kell, hogy lelkileg is erősek legyünk, hogy hálát adjunk azért, hogy élünk, hogy minden testrészünk és gondolatunk a helyén van. Mert ellehet gyógyszer, orvos, család és barát, ha mi magunk képtelenek vagyunk hinni és bízni abban, hogy a nagy változások kis dolgokon múlnak….