-Váló ok vagy! – kaptam az elmúlt 1 hónap egyik legkedvesebb és egyben legviccesebb bókomat ismerősömtől nem is olyan régen. Most már tudom mi váltotta ki a kedves mondatokat és a finomkodó megjegyzéseket is, de ami a legfontosabb, hogy ezeknek köszönhetően a képzeletbeli kéziszótáram új szavakkal bővült, mint a “köszönöm”, a “hálás vagyok” és a “kibírom”.
1 hónapja lassan, hogy nem írtam. Vagy leültem és pár sor után kitöröltem az egészet, vagy egyéb esetekben már a gondolatot is elvetettem. Kicsit eltűntem, másfelé figyeltem, mondhatni kerestem az utat. Azt az utat, melyre ha ránézek nem találok gödröt vagy bukkanót. Nincs keskeny emelkedő és mély lejtő. Úgy akartam megtölteni minden napom, hogy ha visszatekintek rá az esti lefekvés előtt, azt mondhassam mindent megtettem, amire erőm tellett.
Változtattam szokásokon, érzéseken és kifejezéseken, de legfőképpen a saját lelkemen.
Kezdtem azzal, hogy majdnem napi rendszerességgel elkezdtem jógázni. Felváltva járok a 40-50 fokos forrójógára és BodyArt-ra, amelyek kombinációja feszességet, rugalmasságot, hajlékonyságot és nagyobb erőnlétet ad. Mivel csontos és viszonylag izmos testfelépítésem van – köszönhetően a genetikának – így nem érzem szükségét túlságosan magas intenzitású gyakorlatoknak, de az összeszedettségnek már annál is inkább. Ugyan rettentő akarat kell ahhoz, hogy felkeljek reggel 6-kor és nekiinduljak a város másik végébe még szinte félig csukott szemmel, de hiszem, hogy a fejemben kavargó megválaszolatlan kérdések és bizonytalanságok lassan választ nyernek és illeszkednek a nagy egészbe. Nincs benne titok, pusztán elhatározás kérdése.
Ahogy az is az volt, hogy ismételten barátnőhöz költözzek. Fogtam a papírdobozaimat és ismerősöm segítségével egy délután alatt átvittük a város másik végébe minden cuccomat. Tényként és döntésként fogtam fel. Mindenféle indulat és félelem nélkül. Csupán abban voltam biztos, hogy jól döntöttem. Ha nem megyek ki Törökországba talán soha nem csalódtam volna és soha nem tudtam volna igazán értékelni azokat, akik arra érdemesek. Talán még most is a Parlament szomszédságában, a biztos pontot jelentő kislakásból nyerném a támaszom. Talán még most sem tudnék megválni helyektől, tárgyaktól és emberektől…
Talán…
De kimentem tanulni és még jobban ÉLNI, csupa nagybetűvel. Aztán persze haza is jöttem és minden ment tovább, csak már más kerékvágásban. Határozottan 180 fokos fordulatot véve.
Most itt ülök a még kissé új, de első perctől fogva otthonos lakás bőrszékében, az üvegasztal felett. Évek óta erre vágytam és lám meg is valósult, minden erőfeszítés nélkül. Ha kinézek az orchideákkal szegélyezett ablakon már tudom, hogy nem akarom felidézni a múltat. Lezártam egy fejezetet, amelynek a jelentőségét csak a jövőben fogom észlelni. Ez egy új időszaknak a kezdete, amikor is – barátnőm szavaival élve – “Aminek hozzánk kell tartoznia ránk talál, amikor elérkezik az ideje, és készen állunk rá.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: