Kimondhatatlan örömben, meglepetésekben volt részem az utóbbi 1,5 hónapban, és hálás vagyok mindazért, amit a környezetem adott, de nem tudok elsiklani egy-egy történet, esemény mellett.
A minap, mikor a születésnapomat ünnepeltük és beszélgettünk barátnőimmel, valahogy mindhárman előhozakodtunk a veszteségeinkkel, a negatív élményekkel. Na nem úgy, mint azok az idős hölgyek, akik nap mint nap azzal töltik idejük nagy részét, hogy panaszkodjanak a fájdalmaik miatt, hanem úgy, mint akik az élet – vagy nevezhetjük sorsnak és Istennek is – adott irányait elfogadva menetelnek tovább és nyitnak ki képzeletbeli ajtókat.
Igaz a mondás, hogy senki nem válogathatja meg a családját, de a barátait igen. Mikor elfogadtam ezt a tényt, máshogy kezdtem el szemlélni a hozzám közel állókat, és nem voltam vele egyedül. Amíg barátnőim a szakítások utolsó mozzanatait készítik elő, vagy már új kapcsolat felé kacsintgatnak, addig nekem, most egy másfajta szerep jut…
Kutakodtam kicsit a múltban és jöttek szépen sorjában az emlékek. Versenyekről, lecsúszott dobogós és 1. helyezésekről, a levelemről, amelyben közölték, hogy nem vesznek fel a hőn áhított középiskolába, a diák önkormányzati sikerekről, és a gyermekkori, baráti vitákról, “szerelmi csalódásokról”. Ezek a képek ugyan elég halványan élnek már csak az emlékeimben, mégis terelgettek, mint egy aprócska atyai pofon, hogy merre is találhatom meg a jó irányt.
Aztán mintha egy csapásra óriási szakadékhoz értem volna, üresség lengte be a gondolataimat és a következő, egyben legerősebb kép egy temetés lett. Az a sorsfordító esemény, amely alapjaiban változtatta meg az életem. Igaz lassan 7 éve már, de minden pillanatra, arcra és mozdulatra emlékszem. Beleégett a tudatomba, és merészen mondhatom, nem is fog változni…
Nem sírtam sokat, vagy inkább azt mondom, nem engedtem meg magamnak. Tudtam, hogy mennem kell tovább és csinálnom kell a mindennapi teendőket, új kihívásokkal kell szembenéznem. Nem féltem, hiszen mindenki mellettem volt itt is, és odafent is. De van, akinek most rám van szüksége, aki mellett én lehetek, akinek én nyújthatok segítő kezet…és vannak barátok, akiknek én adhatok tanácsot, ha nem lennének biztosak a következő lépésben…
Visszanézek az elmúlt 7 évre és megannyi érzelmi hullámzáson vagyok túl. Olyan mintha egy csónakban, a tenger közepén ülnék, és evezőlapát hiányában csak hagynám, hogy a természet irányítson. Rábíztam magam egy láthatatlan erőre, aminek köszönhetően elvesztettem fontos, vagy eleinte annak vélt embereket, de nyertem helyettük sok, értékekben gazdagabbat…
Azóta is nyerek versenyeket és van, hogy alul maradok a legjobbak mögött. Lehetőségek tárháza nyílt ki előttem a munkáimnak, a tapasztalataimnak köszönhetően, de nehézségekkel ott is szembe kell néznem. Végül pedig a barátok…az igaz barátok köre folyamatosan csökken. Lesznek akik fel, és lesznek akik leértékelődnek, hiszen a sorsunkat, ahogy a nyereségek, úgy a veszteségek is meghatározzák. Mert az élet a változásokról szól, ha elfogadjuk, ha nem.