Annyira könnyű azt mondani egy önfejű és akaratos embernek, hogy állj meg egy kis időre, és várd, hogy minden kiforrjon, minden szépen lassan csak történjen veled. Ne akard egyszerre, rögtön, hanem inkább koncentrálj arram amit el szeretnél érni és ne görcsölj azon, hogy mi lesz a végén…
Sok-sok terv van a fejemben, hogy azt sem tudom hol kezdjem a megvalósításukat. Írás, média, egyetem, barátok, munka és szerelem. Utazok, tanulok, dolgozom és közben megpróbálok odafigyelni magamra és azokra is, akik nap mint nap mellettem vannak.
Nem egyszerű azonban elszámolni 10-ig ha olyan magas hőfokon égek, hogy már szinte szétfeszíti a testem és a gondolkodásom. Mindig túl sokat, teljes erőből és azonnal akarok. A természetem alapvetően türelmetlen, izgága és makacs, így van, hogy görcsösen ragaszkodom valakihez vagy valamihez és nem tántorítok el mellőle. Bármi áron de megszerzem, utánafutok, és siettettem a megvalósítást. Így volt ez az Erasmussal, az új lakással, és ha jobban belegondolok az élem legtöbb területén.
Nem bírok várni sem sikerre, sem boldogságra. Azonnal kell, most. Szükségem van a barátaimra ha látni akarom őket! Hívjanak vissza a főnököm, hogy mikor kell dolgoznom! Jöjjön a villamos azonnal ha késében vagyok!
Ma azonban ezt én megelégeltem! Amióta hazajöttem tele vagyok görcsökkel, bizonytalansággal és félelemmel.
Keresem még ezalatt a bejegyzés írása alatt is a pontos válaszokat a kérdésemre és azt hiszem az összetettsége miatt nem egyszerű meghatároznom. Újra be kell tudni illeszkedni egy olyan világba, amelynek fél évig nem voltam a részese. Persze 5-6 hónap nem hosszú idő, gondolnánk – és egyet is értek, de ahogy már írtam nem a mennyiségen, hanem a minőségen van a hangsúly sok esetben. Most is erről van szó. Minden 180 fokos fordulattal volt “csak” különböző, és könnyű volt megszokni a semmittevést, a gondtalanságot, az egyszerűbben jött sikereket.
Olyan gyorsan akartam visszailleszkedni és megszokni megint mindent itthon, hogy elfelejtettem mi az, amit odakint már megtanultam, a türelmet. Elfelejtettem hinni és bízni magamban, Csak üldöztem valamit ami messziről azt üzente: “Várj Ani, ott leszek melletted, veled csak adj már még egy kis időt nekem és magadnak is!” Én pedig most, hogy minden terhet levettem a saját vállamról, átöltözöm, elkészülök és belevetem magam ismét abba a forgatagba ami fél évvel ezelőtt elengedett, és hagyom, hogy újra rám találjon a mai naptól…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: